"egyszerűen csak arról van szó, magyarázta később a hét gyereknek, hogy egy napon ,"eltört nála a mécses", mert most ha visszagondol, az ő története valójában nem is azzal a bizonyos folyóparttal indult, hanem jóval korábban, jóval a folyóparti események előtt, amikor egyszer elfogta egy addig ismeretlen, egy addig teljességgel ismeretlen mélységű és az ő egész lényét alapjaiban megrázó elkeseredés, hirtelen, egyik napról a másikra egyszer csak azon vette észre magát, hogy nagyon, hogy halálosan el van keseredve, amiként akkoriban fogalmazott, "a világ állapota" miatt, és ez nem valami gyorsan érkező és gyorsan múló hangulat következtében állt nála elő, hanem hát, ez egy olyan iszonyú éles bevillanás volt, mondta, ami örökre beég, tudniillik bevillant neki, hogy a világban, ha volt is, már nincsen semmiféle nemes, nem akarja eltúlozni, de tényleg, komolyan, hogy őkörülötte talán nem is volt, mindenesetre soha többé nem is lesz se szép, se jó"

Szédelegve nekidőlt a kocsmafalnak, elhárította a kocsmáros ajánlatát („Jöjjön csak, támaszkodjon rám, szarrá ázik itt kint, ne csinálja már…”), s csak állt bambán és üresen ebben a könyörtelen erőben, látta, de nem értette ezt a tántorgó világot maga körül, míg aztán – egy újabb félóra múlva – ahogy szinte átmosta az eső, egyszer csak azon vette észre magát, hogy kijózanodott. Befordult az épület sarkán, odaállt vizelni egy kopasz akáchoz, s ahogy közben felnézett az égre, rettentő kicsinek és gyámoltalannak érezte magát, és míg kiapadhatatlanul, férfias erővel csobogott belőle a húgy, ismét rátört a szomorúság. Kitartóan pásztázta maga fölött az eget, s arra gondolt, hogy számukra, valahol – bármilyen messze is legyen – mégiscsak véget ér ez az örökre föléjük feszített mennybolt, amiként „itt mindennek elrendelt vége van”. Mint egy ólba, gondolta, még mindig zúgó aggyal, beleszülettünk ebbe a körülkerített világba, s akárcsak a saját mocskukban hentergő disznók, mi sem tudjuk, mi végre ez a tülekedés a tápláló csecsek körül, minek ez az örökös közelharc a vályúhoz vezető sávban, vagy alkonyatkor az alvóhelyekért. Begombolkozott, s arrébb ment, hogy szabadon érje a víz. „Mossad csak öreg csontjaimat! – morogta keserűen. – Mossad, mert ez a vén hugyos nem húzza már sokáig.” S csak állt mozdulatlanul, behunyt szemmel, és hátravetett fejjel, mert szeretett volna megszabadulni ettől a makacs, újra és újra feltörő vágytól, hogy legalább most, utolsó éveiben megtudja végre, „minek is kellett ide ez a Futaki”.

„Ne könyörögjünk! Mert értelmünk nem telt el az igazsággal, s nem dicsőültünk meg az Úr színe előtt. És ne fogadd el, Urunk, keserű gyülekezeted ajándékait, hiszen ebben a megszentelt házban néped a titkokon keresztül nem nyerte el az örök üdvösséget. És bizony méltó, igazságos, illő és üdvös, hogy bevalljuk mindezt, s most szomorúan visszalépjünk az imádságnak ebből az emberi munkával épített templomából, s így legyen ez a templom itt az el nem ért üdvösség háza és mennyei szentségek örökre elérhetetlen csarnoka.

Szeretném nyomatékosan megjegyezni, hogy a színdarabírás művészete nem kezdődik okvetlenül a születendő gyermek megtervezésével, azaz nem úgy, ahogyan az eunuch képzeli el a szerelmet, hanem mindjárt magával a szerelemmel, amire az eunuch képtelen. Az írás nehézségei, vesződségei, de az írás örömei sem tartoznak azonban ahhoz a területhez, amelyről be kell vagy be lehet számolni: csak a drámaírás mesterségéről számolhatunk be, ez a mesterség azonban csak olyankor létezik, amikor beszélünk a drámáról, de nem létezik, amikor írjuk a drámát.

Oroszországban nehéz, sőt majdnem lehetetlen megállnia a hivatalnoknak, hogy ne váljék tolvajjá. Először is mindenki lop körülötte, s a szokás neki is természetévé válik, ami azelőtt rosszallást keltett, utálatosnak tűnt, hamarosan természetessé, elkerülhetetlenné, szükségszerűvé lesz; másodszor az alárendelt sokszor maga is kénytelen valamilyen formában sápot adni följebbvalójának; végül pedig azért, mert ha valaki fejébe veszi is, hogy becsületes ember marad, társai és főnökei gyűlölni fogják: először kikiáltják csodabogárnak, barbárnak, összeférhetetlennek, és ha nem javul meg, még liberálisnak, veszedelmes szabadgondolkodónak is; addig nem lesz nyugtuk, amíg teljesen el nem tapossák, és el nem söprik a föld színéről.

Nagyon csábító a gondolat, hogy az irodalmat folyamatnak lássuk, amely immanens törvények szerint fejlődik, amelyben az egyik stílus szüli a másikat, s az egyik költő a másikat. Ez a feltételezés bizonyára szükséges az irodalomtudomány számára - ha csak munkahipotézis gyanánt is -, az író azonban kitér előle. Az író nem érzi magát a történelmi fejlődés eredményének. Az író helye magában az irodalomban van, és nem vele szemközt. Az író inkább cselekszik, mint felismer. El kell felejtenie az irodalmat, ha nem akarja, hogy béklyóba verje. Az író előjoga, hogy igazságtalan legyen elődeivel és írótársaival szemben.

Mikor e kései órán a szürkületben egyedül üldögélek s az égő tölgy lángja lobog,
Régmúlt háborús jeleneteken elmélkedem – számtalan, eltemetett ismeretlen katonán,
Az üres neveken, olyanokon, melyeket nem írtak sem égre, sem tengerre, a vissza-nem-térteken,
A csata utáni kurta békén, zord, hantoló osztagokon,
Egész Amerikából, Északról, Délről, Keletről, Nyugatról, ahonnan jöttek, mély árkokba összegyűjtött halottakon:
Az erdős Maine-en, Új Anglia farmjain, a termékeny Pennsylvanián, Illinoison, Ohion,
A mérhetetlen Nyugaton, Virginián, Délen, Carolinákon, Texason,
(Még itt is, szobám árnyékaiban és homályos fényei közt, a halk, lobogó lángokban,
Ismét látom a délceg, bátran támadó sorokat, amint felmagasodnak – hallom a hadseregek ritmikus menetét;)
Nektek énekelem most ezt a dalt, mindnyájatoknak – ti meg-nem-örökített nevek – a háború sötét hagyatéka,
Villanjon fel ebben a dalban a régen elhanyagolt kötelesség – bennem összegyűlt misztikus névsorotok,
Minden nevet felidézek a sötétségből és a halottak hamvaiból,
Mélyen a szívembe véslek ezentúl benneteket, hogy sokáig emlékezzem,
A ti ismeretlen neveitek misztikus soraira, akár Északról, akár Délről jöttetek,
E szürkületi dalban éltek ti tovább, szeretettel bebalzsamozva.

Az emberek - akár mint uralkodók, akár mint polgárok - szeretik saját vélekedéseiket és elfogultságaikat viselkedési szabályként másokra erőltetni; s ezt a hajlamot az emberi természet legjobb és legrosszabb tulajdonságai is oly erősen táplálják, hogy aligha lehet majd valaha is mással, mint a hatalom hiányával kordában tartani...

"Midőn egy napon gyermeki duzzogásomban meggondolatlanul letéptem kishúgom fülét, anyám korholó szava - "Meglepsz, fiam!" - annyira szíven ütött, hogy egész éjszaka sírva, álmatlanul hánykolódtam ágyamban, majd anyám lábához vetettem magam, s így kértem bocsánatát: - Ne haragudj, édesanyám, hogy meglepetést okoztam neked!"

"A rosszul megcsomózott kötél lecsúszott Pesztyelről, aki leesett, és nagyon megütötte magát. Az egyetlen mondat, amely elhagyta ajkát, miközben a hóhér új kötelet készített elő számára, ez volt: "Oroszországban még akasztani sem tudnak.

A teljesség kedvéért meg kell említenem, hogy az emberi bizonytalansági elven alapuló teóriák szintén hibásak, különben érvénytelenítenék magát az elvet. A teória lényegéből fakadó hiba az, hogy nem eredményez határozott előfeltevéseket. Ami a determinista teóriáknál mégis közelebb hozza ezeket az elveket a valóság megjelenítéséhez, az nem más, mint a hibás állításoktól való távolságtartás, valamint a nyitottság a gyakorlat tükrében való módosításokra. A nyílt társadalmak nyitottabbak a fejlesztésekre, mint a zárt társadalmak.

[…] folyvást azon gondolkodom, milyen nagyot is fordult mostanában a világ, és hogy az emberek holnap mit meg nem tesznek az ellen, amit ma még félelmükben vagy érdekből vallanak és meg is cselekszenek.

Lehetnek igaz állításaink azokról a helyzetekről, amelyeknek nem vagyunk résztvevői, és a saját helyzeteink megértése során is többé-kevésbé megközelíthetjük az igazságot. Mindazonáltal a valóság és a saját világképünk között mindenképpen van némi eltérés, és ez az eltérés a valóság részét képezi. Ezért olyan bonyolult a valóság, és ezért válik lehetetlenné a teljes megértés. A valóság mozgó célpont, amely mindörökre meghaladja képességeinket. A részvétel és a megértés hatnak egymásra, és ezáltal biztossá válik a megértés tökéletlensége, valamint az, hogy cselekedeteink nem várt következményekkel járnak.

Az írói mesterséget mint szabad foglalkozást csak a siker teszi lehetővé; a siker azonban még nem bizonyítja az irodalmi alkotás értékét, csupán arra utal, hogy az író olyan árut állított elő, amit el lehet adni. Lehet, hogy ez nem kielégítő állapot, de az egyetlen lehetséges állapot, bár az írói mesterség mint szabad foglalkozás sokak számára igazságtalan kimenetelű kockázatot jelent (s panaszuk számára nem létezik illetékes hatóság). Az író helyzete csak akkor válik valóban demoralizálóvá, ha az állam beavatkozik: a gazdasági harc helyett az állami írószövetségben betöltött pozíciókért folyik a harc.