S aztán még virítani kezd a lomb. Sárgán, bíborvörösen, rozsdaszínben, narancspirosan, paprikavörösen, vörösbarnán pompáznak az őszi levelek, vörösek, narancsszínűek, feketék, kékesen hamvasak a bogyók, sárgállik, vöröslik, fakó fehéren fénylik a csupasz vesszők fája - ó, még nincs vége mindennek! S amikor már leesett az első hó, itt lesznek még a sötétzöld téli magyalbokrok a tűzpiros termésükkel, meg a feketefenyők, a hamisciprusok és a tiszafák - soha nincs vége semminek.
Mondom nektek, nincsen halál, és nincs téli álom sem. Csak növünk egyik időszakból a másikba. Türelem kell az élethez, mert az élet örök.

to be Hungarian is not to belong to a people, but instead it’s an illness, an incurable, frightening disease, a misfortune of epidemic proportions that could overcome every single observer with nausea,

...mert maguk voltak a létezés, miközben a létezésből mégis ki voltak zárva, vagyis oly közel estek a létezéshez, hogy azonossá váltak vele, és a létezés nem látszik soha, így hát ha itt voltak is, amikor nem voltak itt, belőlük soha nem maradt semmi, csak a vágyakozás, hogy jöjjenek, csak a félelem, hogy jönni fognak, csak az emlékük maradt, hogy jártak itt, de a legfájóbb az volt, nézett föl Genji herceg unokája az égre, hogy amelyik egyszer itt volt, az soha többé nem jött vissza.

[He] mumbled something about how being a Hungarian meant wanting nothing and being prepared for anything. Or was it the other way around.

Perhaps magic was once a mighty force in the world, but no longer. What little remains is no more than the wisp of smoke that lingers in the air after a great fire has burned out, and even that is fading. Valyria was the last ember, and Valyria is gone. The dragons are no more, the giants are dead, the children of the forest forgotten with all their lore.

Sok szó esik az emberek között arról, hogy némely fanatikusok szerint elközelgett a világ vége, és a jövő kedden lesz a napja. Bármikor lesz is, készítsen fel arra valamennyiünket a jó Isten.

„Ne könyörögjünk! Mert értelmünk nem telt el az igazsággal, s nem dicsőültünk meg az Úr színe előtt. És ne fogadd el, Urunk, keserű gyülekezeted ajándékait, hiszen ebben a megszentelt házban néped a titkokon keresztül nem nyerte el az örök üdvösséget. És bizony méltó, igazságos, illő és üdvös, hogy bevalljuk mindezt, s most szomorúan visszalépjünk az imádságnak ebből az emberi munkával épített templomából, s így legyen ez a templom itt az el nem ért üdvösség háza és mennyei szentségek örökre elérhetetlen csarnoka.

They guillotined Charlotte Corday and they said Marat is dead. No, Marat is not dead. Put him in the Pantheon or throw him in the sewer; it doesn’t matter-he’s back the next day. He’s reborn in the man who has no job, the woman who has no bread, in the girl who has to sell her body, in the child who hasn’t learned to read; he’s reborn in the unheated tenement, in the wretched mattress without blankets, in the unemployed, in the proletariat, in the brothel, in the jailhouse, in your laws that show no pity, in your schools that give no future, and he appears in all that is ignorance and he recreates himself from all that is darkness. Oh, beware human society: you cannot kill Marat until you have killed the misery of poverty!

Oroszországban nehéz, sőt majdnem lehetetlen megállnia a hivatalnoknak, hogy ne váljék tolvajjá. Először is mindenki lop körülötte, s a szokás neki is természetévé válik, ami azelőtt rosszallást keltett, utálatosnak tűnt, hamarosan természetessé, elkerülhetetlenné, szükségszerűvé lesz; másodszor az alárendelt sokszor maga is kénytelen valamilyen formában sápot adni följebbvalójának; végül pedig azért, mert ha valaki fejébe veszi is, hogy becsületes ember marad, társai és főnökei gyűlölni fogják: először kikiáltják csodabogárnak, barbárnak, összeférhetetlennek, és ha nem javul meg, még liberálisnak, veszedelmes szabadgondolkodónak is; addig nem lesz nyugtuk, amíg teljesen el nem tapossák, és el nem söprik a föld színéről.

There was no way his imagination could feel the impact of the whole Earth having gone, it was too big. He prodded his feelings by thinking that his parent and his sister had gone. No reaction.He thought of all the people he had been close to. No reaction. Then he thought of a complete stranger he had been standing behind in the queue at the supermarket two days before and felt a sudden stab: the supermarket was gone, everyone in it was gone! Nelson’s Column had gone! and there would be no outcry, because there was no one left to make an outcry! From now on Nelson’s Column only existed in his mind. England only existed in his mind. A wave of claustrophobia closed in on him.
He tried again: America, he thought, has gone. He couldn’t grasp it, He decided to start smaller again. New York has gone. No reaction. He’d never seriously believed it existed anyway. The dollar, he thought, has sunk for ever. Slight tremor there. Every “Bogart” movie has been wiped, he said to himself, and that gave him a nasty knock. McDonald’s, he thought. There is no longer any such thing as a McDonald’s hamburger.
He passed out.

Hemingway said:
'It don't come anymore.'
So where did it go?

The givers and keepers of Gogol’s name are far from him now. One dead. Another, a widow, on the verge of a different sort of departure, in order to dwell, as his father does, in a separate world. She will call him, once a week, on the phone. She will learn to send e-mail, she says. Once or twice a week, he will hear “Gogol” over the wires, see it typed on a screen. As for all the people in the house, all the mashis and meshos to whom he is still, and will always be, Gogol — now that his mother is moving away, how often will he see them? Without people in the world to call him Gogol, no matter how long he himself lives, Gogol Ganguli will, once and for all, vanish from the lips of loved ones, and so, cease to exist. Yet the thought of this eventual demise provides no sense of victory, no solace. It provides no solace at all.

"egyszerűen csak arról van szó, magyarázta később a hét gyereknek, hogy egy napon ,"eltört nála a mécses", mert most ha visszagondol, az ő története valójában nem is azzal a bizonyos folyóparttal indult, hanem jóval korábban, jóval a folyóparti események előtt, amikor egyszer elfogta egy addig ismeretlen, egy addig teljességgel ismeretlen mélységű és az ő egész lényét alapjaiban megrázó elkeseredés, hirtelen, egyik napról a másikra egyszer csak azon vette észre magát, hogy nagyon, hogy halálosan el van keseredve, amiként akkoriban fogalmazott, "a világ állapota" miatt, és ez nem valami gyorsan érkező és gyorsan múló hangulat következtében állt nála elő, hanem hát, ez egy olyan iszonyú éles bevillanás volt, mondta, ami örökre beég, tudniillik bevillant neki, hogy a világban, ha volt is, már nincsen semmiféle nemes, nem akarja eltúlozni, de tényleg, komolyan, hogy őkörülötte talán nem is volt, mindenesetre soha többé nem is lesz se szép, se jó"

...az őrület egy homályban tartott kérdés, amelyre van válasz ugyan, csak olyan, amit egy néma mond egy süketnek.